Szülők, gyermekek, unokák

A keresztyén családmodellnek jó esélye van a gördülékeny működésre – elméletben. Gyakorlati megvalósítása viszont gyakran akadozik. Az okokat nem kell nagyon messze vagy nagyon mélyen kutatni: bennünk lappanganak, az emberi tényezőben.

A családi élet egy kis szeletét szeretnénk most nagyító alá helyezni: három generáció viszonyát vizsgáljuk meg tüzetesebben. Abból indulunk ki, hogy a nagyszülők és a szülők értékrendjében a keresztyén hitelvek nagyjából közösek, közel laknak egymáshoz (tehát gyakran látják egymást), és vannak közös akcióik (a nagyszülők időnként vigyáznak az unokákra, vagy közösen ápolnak egy dédmamát, stb.).

Nagyon sok kérdés vetődik fel a téma körül, mi a következőkre keresünk választ:

Ü A külön háztartásban élő fiatal család viszonya a szülői házhoz.

 Ü Mivel tartozik e kettő kölcsönösen egymásnak?

 Ü Mi a fiatalok szerepe a családi összhang ápolásában?

   Ü Ki és hogyan neveli a gyermekeket?

    Ü A szülő-nagyszülő viszony nagy hordereje.

     Ü A fiatalok bonthatatlan egysége.

Az újdonsült fiatal házasok és szüleik viszonya eszményi esetben így írható le: mindkét fél őszintén örül a helyzetnek; a fiatalok annyira kitöltik egymást, hogy semmi hiányérzetük nincs, a szülők pedig úgy kísérték gyermekeiket az együtt töltött utolsó években, hogy „elszakadásuk“ nem okoz fájdalmat (csak legfeljebb – de nem feltétlenül – némi nosztalgiát). A szülő-gyermek viszony kinőtte magát: kötetlen barátsággá alakult. Ez tehát az ideális eset.

Ha a szülők ezzel szemben olyan érzésekkel küszködnek, hogy most fölöslegessé váltak, ha szent kötelességüknek tartják, hogy időnkét inspiciálják a fiatalok lakását, életét, a másik oldalon pedig ha a fiatalnak szükségérzete támad bizonytalanságait a társa helyett inkább a mamával megosztani, vagy éppen lelkiismeret furdalás emészti, mert „elhagyta az ő atyját és anyját“, akkor helytelen viszonyulásról beszélhetünk.

A szülőknek már gyermekük születésekor tudniuk kell: nem aranyos játékszert kaptak saját szórakozásaikhoz, sem agyaggyurmát, amelyen kialakítsák füstbe ment, de még dédelgetett személyes álmaikat. A cél: önálló, valamint élet- és társadalomképes felnőtteket hozni ki belőlük. A nevelési fázist pedig a gyermek házasságával (rendes esetben már jóval előtte) végérvényesen lezártnak kell tekinteni. Minden további „regulázás” sértő és romboló hatású lehet. Tudomásul kell venni: a fiatal házaspár egyenrangú bármelyik más házaspárral, még a szüleivel is – Isten és ember előtt egyaránt!

A fiataloknak pedig tudniuk kell: nem váltak hűtlenné „öreg“ szüleikhez, még ha ők elejtett megjegyzéseikkel – sokszor akaratlanul – bűntudatot tudnak kelteni. Az ifjú párnak természetes (és törvényes) joga a teljesen önálló életvitel, ezért minden intimitás és kisebb-nagyobb gond csak őket illeti. A rendszerint később felvetődő problémákat egészségesebb dolog tapasztalt baráti házaspárokkal megosztani, kivéve ha a szülők annyira „kívül állnak“, és a viszonyuk annyira baráti, hogy egy nyílt és részletes eszmecserének semmi akadálya.

Kimondjuk, bármennyire szokatlanul hangzik: a szülők és felnőtt gyermekeik nem tartoznak egymásnak semmi többel, mint bármely más embertársuknak, felebarátjuknak. Ez az alapelv természetesen csak olyan ütemben lép fokozatosan érvénybe, ahogyan a kiskorúság a kamaszkoron át az érettségbe torkollik. A szabály nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy időnként többet tesznek egymásért. Ez annak idején – a szülő-kisgyermek viszonyban – természetes és kötelező volt. Viszont később már nem magától értetődő, és semmiképpen sem kötelező, hanem esetenként inkább elkötelező!!

Ahol ezt a princípiumot nem veszik figyelembe (mert nem is tudnak róla), beteges kapcsolatok alakulnak ki. A szülők kiskorúakként kezelik felnőtt gyermekeiket, anyagilag és lelkileg unos-untalan istápolják őket. Nem tudják elnézni küszködéseiket, esetleges kezdeti szegénységüket, és szívvel-lélekkel besegítenek. Élettapasztalatukra hivatkoznak (ami nem mindig azonos a bölcsességgel), és jóhiszeműen bár, de terelgetni akarnak. A fiatalok életébe való illetéktelen beavatkozásnak számtalan módja és leleménye van. Viszont mindegyik áldatlan állapotokhoz vezet.

A fiatal párok kényelmességből, tapasztalatlanságból vagy rosszul értelmezett tiszteletből elfogadják vagy – a szükség miatt – éppen igénylik és elvárják a támogatást. Ezzel olyan kaput tárnak ki, amelyen behömpölyög ugyan a (nagy-)szülői gondoskodás, de ennek leple alatt megjelenik a már idejét múlta igény a gyermeki engedelmességre és arra a tiszteletre, amely a közelség miatt nagyon nehézzé, sőt lehetetlenné válhat. (Már csak azért is, mert éppen bennük nem alakult még ki a felnőtt gyerekeik iránti respektus.) A fiatalok normális lelki fejlődése komolyan lefékeződik; napirenden van az elégedetlenség, a kölcsönös – gyakran ki sem mondott – vádaskodás. Ilyen körülmények között nem csak a három implikált generáció szenved. A káros hatások gyakran kigyűrűznek a társadalmi (gyülekezeti) életbe is.

Ideális esetben a két fél nem vár el egymástól semmit a kölcsönös tiszteleten és baráti viszonyon kívül. Az esetleges segítség nyújtása pedig reális keretek között mozog: nem kirívóan megterhelő, teljesen önzetlen, nem kötelez el semmire, nem vár el viszonzást. Egymás tulajdonát is tiszteletben tartják. Még gondolatként sem fogalmazódik meg ilyesmi: „milyen könnyen megtehetnék a nagyiék, van nekik a takarékban elég“; vagy „hogyan gondolhatnánk az idén kúrára, amikor három unokánk nőtte ki ruháját, cipőjét...“ T.i. a nagyiék önnön belátásuk szerint rendelkeznek minden ingóságukkal, és senkinek ezen a földön nem tartoznak elszámolással. Tehát nyugodtan engedjék meg maguknak a tíznapos fürdőt, és tolják ki, amennyire csak lehet, az ágyhoz kötöttséget. A kinőtt holmik helyettesítése pedig a szülők hétköznapi feladata.

A helyes viszonyulás normális családi összhangot eredményez. A meny vagy a vő egyenjogú tagjává válik a családnak. Az após és az anyós pedig az édes szülőkkel egyenrangú. Ahol viszont gondok vannak (pl. az idős szülők még mindig felelősnek érzik magukat, és igazgatni akarják már házas gyermekeiket), jó tudni, hogy a fiatal párok többet tehetnek az összcsaládi harmónia ápolásáért, mint az idősek. A többlet abból adódik, hogy messze rugalmasabbak, és nincsenek annyira elhasználva. Lényeges, hogy fogadják el az „öregeket“ a változtatás szándéka (vagy akár rejtett kívánsága) nélkül, és oldják fel – ne söpörjék csak a szőnyeg alá – a gyermekkori és fiatalkori sérelmeket. Tudni kell megbocsátani szüleiknek, és tudomásul venni: képzettségük, lelkiismeretük és bölcsességük mértéke szerint maximálist nyújtottak annak idején. Mert azt, hogy nem a mi (fiatalos) elképzeléseink szerint ügyködtek-fáradoztak, nem róható fel hibaként. Tehát ezen az alapon nyújthat többet egy fiatal és ambiciózus pár. Így valósítható meg, hogy a szülők tisztelete ne csak látszat legyen, hanem működő valóság.

Előfordulhat, hogy minden tisztelettudás mellett szükségessé válik az erélyes fellépés velük szemben. Ha az idősek magatartása az ifjak szerint bántó, helytelen, esetleg veszélyezteti kettejük kapcsolatát, akkor az inkább diplomata alkatú fél közölje velük őszintén, határozottan és minél világosabban a sérelmeket és kettejük közös álláspontját. A szeretet és tisztelet nem zárja ki, hanem esetenként kötelez arra, hogy nemet mondjunk, bizonyos dolgokat visszautasítsunk.

Az utóbbi évszázad látványos társadalmi és műszaki fejlődése inkább hátrányosan befolyásolta a családi életet a nyugati szemléletű világban (ahol a ranglistán az anyagi jólét megelőzi a szellemi javakat; tehát nemcsak Nyugat-Európáról van szó). Ezzel elindította saját hanyatlását, hacsak fel nem oldja a nagyon komoly ellentmondást az egyre gyorsabb eredmények elérésének bálványozása, valamint a gyermeknevelés nyűgös lassúsága között. A modern élet egyik íratlan képlete: a (sok) gyermek akadályozza a gyors boldogulást, a „sikeres” életet. Ez egy életfelfogás, amit nem fejtünk most bővebben ki.

A gyermekek világra jövetele nemcsak a szülőknek fontos esemény. A nagyszülők együtt szorítanak a fiatal édesanyának, és az új jövevény egy kicsit az övék is. A nagyszülő-unoka viszony tehát távolról sem elhanyagolható tényező.

Ha egy fiatal pár gyermekeket „vállal“ (a szó is fémjelzi az előbb említett életfelfogást), akkor elfogadja az ezzel járó – minden állami támogatás ellenére – hátrányos anyagi helyzetet. És vár rájuk egy dilemma: ha az édesanya évekig egész műszakos háziasszony (amíg pl. az utolsó gyerek is iskolába vagy gimnáziumba kerül), akkor tudatosan számolni kell bizonyos fokú – kétségkívül mindig relatív – szegénységgel. Ez az ára annak, hogy a kicsinyeket maguk neveljék; ha viszont bármilyen okból az anya nem akar vagy nem tud az állásáról lemondani, akkor számításba jön – és gyakran sorra is kerül – a (nyugdíjas) nagyszülők segítsége. Itt komoly kérdéssé válhat, hogy ki és hogyan neveli a gyermekeket. A belátással bíró nagyszülők (ha maradt még cérnájuk hozzá!) nem túl szigorúak, sem túl engedékenyek, hanem igyekeznek a szülőkkel összhangban foglalkozni az unokákkal. Ilyen nagyszülőkből sajnos kevés van. Mert a legtöbbjük – ha már kész erre a szolgálatra – ragaszkodik saját módszereihez, mivel amúgy is meg van győződve, hogy az övéi jobbak. A gyermekek látják majd kárát az ilyen kétlaki pedagógiának, egy kétes haszna viszont van: ha később a nevelési hiányosságok láthatókká válnak, mindnyájan mentegethetik magukat, miközben kölcsönösen egymásra mutogatnak. Meggyőződésünk, hogy ezt senki sem akarja.

Leszögezhetjük tehát: a tényleges felelősség a szülőket terheli, sohasem a nagyszülőket. Nekik kell – és mindig kettesben – meghányni-vetni a tennivalókat, mérlegelni a lehetőségeket, és a közös döntésnek közösen viselni a terheit is. Ne feledjük: a gyermekekre áldozott idő és energia a legbiztosabb szellemi befektetés, és idővel bőségesen megtérül. A hálátlan gyerekekre tett minden panasz elsősorban a szülőkre vet rossz fényt: arról tesz tanúságot, hogy nem sikerült megnyerniük gyermekeik szívét.

Szót kell még ejtenünk a szülő-nagyszülő viszony kimagasló fontosságáról. T.i. ez alkotja a cseperedő gyermekek számára azt a mindenkori mintát, amely elsődlegesen meghatározza majdani kapcsolatukat saját idősödő szüleikhez és egyáltalán az idősebb nemzedékhez. Jó tudni, hogy a „Tiszteld...“ parancs sohasem a kiskorúakhoz szólt és szól. A gyerekek úgy tanulgatják ezt, ahogyan szüleik gyakorlatából látják. A tiszteletet csak tiszteletre méltó magatartással lehet kivívni és átadni. (A tiszteletről még meg kell jegyezni: semmi köze sincs az udvariassághoz, hanem egy benső állásfoglalás; ezért nem is erőltethető.)

A szülők egysége és kölcsönös, odaadó szeretete képezi a gyermekek bevehetetlen fellegvárát és majd a saját házaséletük kiindulópontját is. Ezért mindennel szemben óvni kell. Ezt az egységet képviselni kell a nagyszülők felé is. Ha történetesen még nem tudnák, akkor a fiataloknak kell életvitelükkel őket rávezetniük, hogy közöttük semmi titok nincs, és nem hajlandók semmire, amelynek a leghalványabb „háta mögött“ jellege van. Továbbá mindkét irányban óvakodni kell bármi különbségtételtől. „Lányom, ezt neked hoztam“, vagy „Tata, ezt csak neked küldi anyukám“ – ilyesmit soha nem szabadna kiejteni. De arra még jobban kell vigyáznia a fiatal párnak, hogy minden áron közös frontot alkosson egy esetleges konfliktusban. Nem mondhatjuk partnerünknek: „A te szüleid, te lássad. Én nem szólok bele.“ Ez különösen a férfiak kényelmességének és gyakran gyávaságának a kiskapuja. A jó hangulat és a fair play érdekében minden családi teher közös, együttes hordozása kivédi az egyik fél (rendszerint a feleség) túlterhelését.

Végül említést teszünk egy olyan jelenségről, amely az erősebb nemre újból nem vet jó fényt (amit ne vegyenek zokon). A közös gondok mérlegelésénél sok olyan nehézség esik ki rostájukból, amelyen viszont a feleség nem tudja túltenni magát. Ez természetes, mert kettejük érzékenysége és reagáló képessége gyakran nagyon különbözik. A férfi mindig kísértésbe esik, hogy egy kézlegyintéssel elhessentse magától a problémát (mert neki nem is az), legfeljebb megfűszerezi egy kis semmitmondással: „Kedvesem, ezzel nem kell törődni. Ez neked gond?!“, vagy „Nyugi, megoldódik ez magától.“ És ezzel rendszerint éppen ellenkező hatást vált ki kedvesénél. A férjnek jelentsen mindig kihívást, ha párja fennakad valamin: igenis, derítse ki, hogy miért nyomja a társa szívét, és nyújtson többet egy-két szófricskánál, ha valóban segíteni akar.

Távolról sem merítettük ki a téma minden fontos kérdését. A fiatal párokat, akik esetleg más (lelki-szellemi) gondokkal küszködnek, azzal biztatjuk, hogy az eddigiekből leszűrhető talán legfontosabb tanulságot – kettejük élő közösségét – szívleljék meg, ápolgassák, mert sok más területen útba igazíthat. A szereteten kívül – vagy éppen belőle fakadóan – igen hathatós eszköze van még a bajok leküzdésének: a bátor, őszinte dialógus. Nem szabad meghátrálni a konfliktusok párbeszédes megoldása elől. Ha a házasélet „házát“ tető alá akarják hozni (az esküvő csak az építés elhatározása), a pároknak közös erővel kell venniük az élet minden akadályát. Ez pedig elképzelhetetlen a naponkénti stratégiai megbeszélés nélkül, amely ideális bevezetője is lehet pl. a közös áhítatnak.

Bár gyakran éltünk az „ideális“ és „eszményi“ szavakkal, nem elérhetetlen délibábokról értekeztünk. Minden megvalósítható, ha nem is egyszerre. Ezért kitartást, türelmet és bölcsességet kívánunk minden olvasónak (Jak 1,5).

Both Endre

vissza a lap tetejére>>>