Róma 7,24-25: Én nyomorult ember! Mi szabadít meg engem a halálnak ebből a testéből? A kegyelem! Hálát adok az Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által. Tehát értelmemmel valóban Isten törvényének szolgálok, a hústestemmel azonban a bűn törvényének.

 

Amikor az Úr Jézus Krisztus megjelent a vakbuzgó tárzusi Saulnak, az apostoljelöltet kijózanító rettenet fogja el: „Kicsoda vagy, Uram?” (Csel 9,5). Néhány pillanat leforgása alatt gyökeresen megváltozik addigi meggyőződése, és egész további életét kísérni fogja a felismerés élménye: ó, én nyomorult ember! Jézus Krisztus dicsőségének megpillantása elegendő ahhoz, hogy buzgó farizeusi öntudatának erődítménye kártyavárként omoljon össze. Noha hiteles az a vallomása, hogy „ha bárki más bizakodhat hústestben, én annál inkább” (Fil 3,4), kénytelen tudomásul venni, hogy minden képzelt előjoga szertefoszlik. Később, amikor törvény alatti állapotáról ír a Római levélben, így foglalja össze annak kilátástalanságát: „Én nyomorult ember! Mi szabadít meg engem a halálnak ebből a testéből?” A felelet pedig („A kegyelem!”) olyan igazságot világít meg, amely egész életét megváltoztatta, semmit sem

kímélve a megelőző időszak értékeiből.

Én nyomorult ember – ez a megállapítás nyugtázza azt a jóravaló szándékát és igyekezetét is, hogy kegyes tettekkel erényeket szerezzen Isten előtt. A megfeszített és feltámadott Úr dicsőségének vakító fényözöne, amely leleplezte a buzgó farizeus életének siralmas elégtelenségét, arra a belátásra bírja, hogy minden vélt érdemét és erkölcsi tokéjét kárnak és szemétnek ítélje. Ezzel veszni hagyja a cselekedetek alapján történő megigazulás nagy erőfeszítéssel megszerzett igazságosságát – a Jézus Krisztus ismeretének összehasonlíthatatlan felsőbbrendűségéért. Rá kell döbbennie, hogy aki Benne él, annak

Isten tulajdonít igazságosságot (Fil 3,7-9).

Én nyomorult ember – ez lehet a mottója saját életünk kegyes erőfeszítéseinek is. Vajon beismerjük-e, hogy minden önjavító próbálkozásunkra és Isten szolgálatában tanúsított mégoly jóindulatú kezdeményezéseinkre is ez a legtalálóbb értékelés? Csak így tudunk megnyílni Isten egyedül hatékony, üdvözítő kegyelmének igazsága előtt. A Szentszellem ereje minden gyengeségünk ellenében bontakozik ki bennünk. Ilyen a kegyelem munkamódja (2Kor 12,9), miközben – oly kitartóan – velünk foglalkozik (1Kor 15,10).

Én, a nyomorult ember mégis igen gazdag lehetek ebben a kegyelemben. Hála Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által!

 

Róma 8,1-2: Következésképpen semmilyen büntetés sem vár most már azokra, akik Krisztus Jézusban vannak, akik nem hústest szerint járnak, hanem szellem szerint, mert az élet szellemének törvénye Krisztus Jézusban megszabadított téged a bűn és a halál törvényétől.

 

„Semmilyen büntetés…” Hogyan kell ezt értenünk? A Római levél első fele a bűnösök megigazításáról és Isten ellenségeinek megbékítéséről beszél, itt pedig arra a következtetésre jut, hogy most már semmilyen büntetés sem vár azokra, akik Krisztus Jézusban vannak. Az Úr már földön jártakor így tanította hallgatóit: „Aki az én szavamat hallja, és hisz annak, aki engem küldött, világkorszakra szóló élete van annak és nem megy ítéletre, hanem átment a halálból az életbe.” ( Jn 5,24 V.S.).

A világos isteni igazságok ellenére gyakran mégis kétkedünk. Milyen sokan emésztik magukat a bűneik és azok következményei miatt. A bűnbocsánatnak ez a meddő keresése vég nélküli sóhajtozásban merül ki, és sohasem vezet az Istennel való békességre. Az ilyen emberekből ugyanis hiányzik a hitbeli engedelmesség Isten Igéje iránt, amely Krisztus kereszthalálának, feltámadásának és az Atya jobbján elnyert dicsőségének jelentőségéről beszél. Hitünk, bizalmunk és értelmünk megkerülhetetlen feladata elfogadni, hogy semmilyen büntetés sem vár azokra, akik Krisztus Jézusban vannak. A megtartó Isten

üzeni ezt minden hívőnek.

Nagyszerű dolog történt: az élet szellemének törvénye Krisztus Jézusban megszabadított bennünket a bűn és a halál törvényétől. Ahogy a földön heverő vasdarabok fölé tartott mágnes semlegesíti a gravitációs erőt, s így magához vonzva szilárdan tartja azokat, a Krisztus Jézusban való élet szellemének törvénye is felülkerekedik a bűn és a halál nehézkedési törvényén. Ettől kezdve a Szellem életereje elkezdheti uralmának gyakorlását, mert aki az Úrhoz tapad, egy szellem ővele (1Kor 6,17).

A Krisztusban rejtőzők élete nem kényszerül a hústest reménytelen erőfeszítéseire, hanem szellemi vonásokkal gazdagodhat. Ha mégis a hústest dolgaival kezdünk foglalkozni, akkor elhagyjuk a Krisztusban való élet áldáskörét és visszazuhanunk (akárcsak a hit nélküliek) a halál felségterületére (Róm 8,5-8). De még ha hitetlen emberek módjára viselkedünk is, Krisztus hu marad (vö. 2Tim 2,11-13): semmilyen büntetés sem zúdul azokra, akik Krisztus Jézusban vannak! Ez nem kibúvó, hanem ösztönzés, hogy félretegyünk minden hústest szerinti gondolkozást, és szellem szerint járjunk.

 

Efézus 5,22-23: A feleségek rendeljék alá magukat saját férjüknek, akár az Úrnak, mert a férj feje a feleségnek, ahogy a Krisztus is az Ekklésia feje és a Testület Megtartója.

 

Az Írás gyakran beszél úgy a házastársi kötelékről, mint a legszorosabb emberi kapcsolatról. Ez az összetartozás a teremtés öröksége (Mt 19,3-6; 1Kor 11,3), olyan isteni parancs (1Móz 1,28; 2,21-25), amelynek megtagadása ma is óhatatlanul összezavarja a társadalom életét. Az asszony önalárendelése a saját férjének éppen olyan jelentőségű, mint az Úr iránti engedelmesség; hitünk a Teremtő szeretetét és bölcsességét fedezi fel benne. Minden egészséges házastársi viszonyban a férj az asszony feje, mert ez a szereposztás biztosítja, hogy a no betölthesse rendeltetését, s férjével való kapcsolatában védettségre és meghittségre találjon.

Az ősi parancs figyelmen kívül hagyása a mindnyájunk által ismert siralmas állapotokhoz vezetett. Sajnos, a házasság gyakran már a hívok számára sem szent. Ki gondol ma komolyan Éva végzetes tévedésére, aki a Kígyóval kötött alkujában figyelmen kívül hagyta Ádámot, s önkényes döntésével olyan lépést tett (1Tim 2,14), amely által mérhetetlen szenvedés zúdult az egész emberiségre.

Az asszony alárendeltsége saját férjének semmi esetre sem teszi őt rabszolgává. Nem jogosítja fel a férfit arra, hogy bármiféle erőszakot alkalmazzon, vagy hogy basáskodjon fölötte. Az alárendeltség isteni célja kezdettől fogva az, hogy minden teremtmény teljes értékű és boldogító kapcsolatra jusson Teremtőjével, a szeretet Istenével (1Kor 15,27-28).

Az asszony helyes magatartásának megértését így egy fontos szellemi valóság segíti: a kihívottak gyülekezete, melyet Krisztus Testének nevez az Ige, szeretetteljes engedelmességgel rendeli alá magát a Főnek, s ebből a kapcsolatból sok áldás származik. Ugyanilyen gyümölcsöző az asszonyok helyes viszonyulása is a házasságban: amikor őszintén fejként ismerik el férjüket, ezzel a családi harmóniát alapozzák meg.

Az asszony boldogságát nem a sokat hangoztatott önmegvalósítás biztosítja, minden ilyen irányú törekvés eleve kudarcra van ítélve. A férjével való szeretetkapcsolat legmélyebb örömeihez csak az igei útmutatás követése révén juthat.

A hétköznapok sodrában nem mindig könnyű eleget tenni az alárendelődés intelmének, különösen, ha a férj sem áll hivatása magaslatán. Mégis hangsúlyoznunk kell, hogy saját életének áldott kiteljesedését az asszony csakis a teremtéskor kijelölt helyén, férje segítőtársaként munkálhatja. Az isteni rendet gyakorló párkapcsolat jó illatú bizonyság, amely ma is képes lenyűgözni a tartós értékek keresőit.

 

Efézus 5,25-26: Férjek, szeressétek a feleségeteket, mint ahogy a Krisztus is szerette az Ekklésiát, és Önmagát adta érte, hogy megszentelje azt.

 

A Teremtő látta, hogy „nem jó az embernek egyedül lenni”, ezért Ádám egy csontjából megteremtette az asszonyt, Évát. Azóta a felnőtt férfi elhagyja apját és anyját, s ragaszkodik a feleségéhez, hogy ketten egy testté váljanak. Erről a kapcsolatról tanítja az Ige, hogy „amit Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza (1Móz 2,18-25; Mt 19,4-6). Férfi és nő házastársi közössége ugyanis visszatükröz valamit a szeretet Istenének dicsőségéből (1Jn 4,16). Ebből érthető meg a férfival szemben támasztott igény, hogy azzal a krisztusi szeretettel szeresse a feleségét, amit maga is tapasztalt, s amely a Szentszellem által töltetett ki a szívébe (Róm 5,5).

A feleség iránti szeretet gyakorlásában tehát a férfi is szellemi valósághoz igazodhat: „ahogy Krisztus is szerette az Ekklésiát”. Az Úr önmagát adta a Gyülekezetért, s feltámadása után is azon munkálkodik, hogy ez a Testület szentül és felékesítve állhasson mellette egykor a dicsőségben. A férfiaknak is úgy kell szeretniük a feleségüket, mint a saját testüket. Aki eleget tesz az Írás parancsának, az nemcsak hitvese boldogságát munkálja, hanem a saját javát is. Mert ha a feleségét szereti, önmagát szereti (Ef 5,25-28).

Urunk példája kihívás a férfiak számára: arra sarkallja őket, hogy bennük is az önmagát adó szeretet lobogjon, amely nem sajnál időt, kényelmet, életet. Vajon úgy szeretem-e a feleségem, mint a saját testemet? Felüdítem-e őt magatartásommal, vagy inkább szomorúságot és ráncokat okozok? Segít-e neki az, ahogy szeretem, hogy önkéntesen és örömmel rendelje alá magát nekem mindenben?

A férj soha nem szűnő feladata, hogy bizonyítsa felesége iránti szeretetét. Ha kitartóan erre törekszik, az isteni szeretet fénye fogja beragyogni még a hétköznapok árnyoldalait is.

Az Ige nagyra értékeli a hívő házastársak szeretetközösségét, mert ennek titkában (Ef 5,32) az a bensőséges kapcsolat is feldereng, amely az elragadtatás után fogja egyesíteni Krisztust és az Ekklésiát egy ma még alig sejthető dicsőségben.

 

Efézus 6,10-12: Továbbá, testvéreim, erősödjetek meg az Úrban és az Ő hatalmas erejében. Öltsétek magatokra az Isten összfegyverzetét, amely képessé tesz titeket megállni a Rágalmazó hadicseleivel szemben, hiszen látjátok, hogy nem vérrel és hústesttel birkózunk, hanem a főségekkel, a hatalmakkal, e sötét világrend méltóságaival, a gonoszság mennyei régiókban munkálkodó szellemi lényei ellen.

 

Atyánk minden szellemi áldását ránk árasztotta Fia által a mennyei lények között. Ajándékaink tehát nem földiek (mint például az Izráelnek tett isteni ígéretek a majdani királyságról), hanem olyan kegyelmi adományok, amelyek a földi élet határain túlra mutatnak. Érvényességüket a jelenben Urunk azzal szavatolja, hogy mennyei osztályrészünk előlegeképpen elpecsételt minket az ígéret Szellemével (Ef 1,3-14). Ahogy hittel átitatott gondolkozásunk elkezd ehhez igazodni, már nem a földiekre, hanem az odafent levőkre összpontosítunk (Kol 3,1-4).

Igénk nem rejti véka alá, hogy az áldások mennyei régiója még olyan terület, amelyet a gonoszság szellemi hatalmasságai bitorolnak. Sőt, a Sátán vezette mennyei fejedelemségek és méltóságok veszélyes betolakodókként kezelnek bennünket, s ezért minden lehetséges módon ártani akarnak nekünk.

Mióta Isten Fiának uralma alá kerültünk (Kol 1,13), már nem tartozunk hatalmi körükbe, de annál ádázabb harcot vívnak ellenünk, mert érzik közelgő vesztüket. Sejtik ugyanis, hogy a hitben járó istenfiak nemcsak, hogy megvetik lábukat a mennyei helyeken, hanem birtokba is veszik majd azokat.

Időszerű az igei felhívás: „Erősödjetek meg az Úrban, és az Ő hatalmas erejében!” Ha Urunk diadalmenetének választott vitézeiként (2Kor 2,14) Őrá tekintünk, erő áramlik belénk. Krisztus mindenek fejévé lett, ezért neki fog hódolni az Univerzum valamennyi régiója, lakóival együtt (Ef 1,21; Fil 2,10). Teljhatalmának senki sem állhat ellen.

Nem az az Isten terve velünk, hogy elrejtsen bennünket az ellenség elől, hanem hogy szellemi fegyverforgatókká képezzen. A felajánlott összfegyverzet magunkra öltése annyit tesz, hogy teljesen otthonosan kezeljük védelmünk harci eszközeit. Harcunk nem test és vér, nem fizikai személyek ellen folyik: nekünk az Ellenszegülő taktikai ravaszságával kell szembenéznünk, aki a fény követének álruhájában igyekszik megtéveszteni bennünket (2Kor 11,14). Gyakran és előszeretettel veti be a közvetlen közelünkben forgolódó embereket is, de mi ne engedjük, hogy lépre csaljon bennünket. Ha ugyanis a gonosz szellemi hatalmasságok helyett a befolyásuk alatt álló emberek ellen fordulunk, ezzel magunk

is sebezhetőkké válunk. Csak a teljes szellemi fegyverzettel tudunk helyesen küzdeni – nem az emberek, hanem az őket foglyul ejtő szellemi ellenfél ellen.

vissza a lap tetejére>>>